6,5

Az izgalmam a verseny előtt sem hagyott alább, sőt. 🙂

Szombat reggel már olyan pánikban voltam, hogy írtam üzenetet Kriszának (mentoromnak). Volt a fejemben egy kész terv, hogy hogy fogom végigcsinálni, hogy ne álljak ki 2 kilométernél. Merthogy azért azt valljuk be, hogy az utóbbi időben az edzéseim inkább rövidek voltak. 2-3 km leginkább. És elképzelni nem tudtam, hogy ez a 6,5 mit fog tartogatni.

Szóval a terv az volt, hogy 750 m futás, 250 m séta (tempósan), úgy képzeltem, úgy bírni fogom. Abban maradtunk, rendben, de ha úgy vagyok, inkább legyen tempós séta. És figyeljem a pulzusom. Nem akartam vinni övet, de mondom, üsse kő, felteszem, meglátjuk.

Elrajtoltunk. Igyekeztem a külvilágot ismét kizárni. Gyakorlatilag a teljes mezőny elhúzott mellettem, de nem bántam. Aztán ránkengedték a 10,5-es, majd a félmaratoni és maratoni mezőnyt is. Erről majd a végén még ejtek néhány szót.

750 méternél szigorúan jött a séta, de kb 100 méter után éreztem, hogy nem esik jól, így visszaváltottam kocogásba. Figyeltem a pulzusom. Éreztem, 168-172 közt jó a tempó, tudom hosszú távon tartani. Jött az emelkedő, felfutottam, majd a végén láttam, fent a pulzus, így jött a séta. Nem hosszan, kb 100 méteren. Jött még egy emelkedős rész, itt ugyanez volt a helyzet. És futottam. Végig. Most visszagondolva is görcsbe rándul a gyomrom, vannak olyan szakaszok, amikre gyakorlatilag nem emlékszem. Figyeltem a pulzusom, és futottam. A végén elengedtem magam. Már csak a cél járt a fejemben. És meglett. Az óra szerint 1:00:34 alatt, viszont kellett 2 perc, mire elhagytam a rajtkaput, így 58:24 a netto időm, és nem 6,5 km volt, hanem 6,72. Szóval valami elképesztő élmény ez most 🙂

És a hangulat. Szóval ránkengedték a teljes mezőnyt. Eleinte roppant frusztráló volt, hogy mindenki lehagy. Aztán jöttek a drukkok. Nem is akármilyenek. Volt, hogy elsírtam magam. Pacsiztam csapattárssal, idegennel, fotóssal. 🙂 Még mindig forog velem a világ.

Még mindig nem tudom, hogy csináltam. 🙂